Renais Sance               

                                     Az antibébi (1974)

            Azokban a boldog időkben még rendeztek nagyszabású rendezvényeket ország szerte. Ilyen volt a Jazz-napok is. Öt helyszínből, négy érte meg az utazás fáradalmait. Igen nem tévedtem, fáradalmak. A legtávolabbi helyszín is elérhető vonattal hozzávetőlegesen négy óra alatt. Ezt egy normálisnak számító ember semmiképpen nem tekintené fáradalomnak, viszont mi, akikről most szólok nem érdemeltük ki ezt a jelzőt.

            Tehát egy szép kora nyári napon megérlelődött bennünk az elhatározás, hogy mindenképpen ott leszünk Szegeden. Nagyon gyorsan tudunk dönteni és félelmetesen eltökéltek voltunk a döntéseinkkel kapcsolatban. Tekintve, hogy anyagi helyzetünk ebben az időben, más időben sem, mondhatni elég szerénynek bizonyult, ezért az autóstoppos utazás mellett voksoltunk, ismerve számtalan előnyét és legalább ugyanannyi hátrányát. Az utazásnak ez a formája minden esetben bizonytalan és valóban fáradtságos. Adtunk magunknak három napot az út leküzdésére. A szükséges minimum felszerelés mindenkinek permanensen készen várakozott az otthonában. Ez egy hálózsák, fogkefe, fogkrém, váltás alsógatya, és póló, valamint egy sátor (amit felváltva cipeltünk). Az indulás előtti utolsó pillanatban csatlakozott hármunkhoz egy lány. Még mielőtt valaki azt gondolná, ez milyen remek dolog, gyorsan ki kell ábrándítanom. A lány kifejezés pusztán az ivari hovatartozást hivatott jelezni. Nem volt olyan ronda, mintha kétszer olyan ronda lenne, azonban mi bármilyenek is vagyunk, voltunk, volt egy, nagyon határozott elképzelésünk a minimálisan még elfogadható mércét illetően. Ő, ennek messze alatta állt. De, és ez a lényeg, mi senkit nem vetettünk ki a társaságunkból, pusztán a fizimiskája miatt. A török kamionosok például kimondottan szeretik az ilyen típusú lányokat, akiknek vöröses-szőke ápolatlan hajuk lágyan omlik alá a vállára, akiknek az arca, mint akik egy teleszart ipari ventilátor előtt töltöttek néhány percet, sötétbarna pöttyökkel teleszórt, ami igazán jól passzolt a tejfehér bőrhöz. Az illatról nem beszélek, mert azt visszaadni úgysem lehet. Szemüvegét a én saját nagymamám több alkalommal próbálta megvásárolni, mondván emlékezteti a lánykorára. Nem volt szenilis a nagyi pedig elmúlott hetven éves.

            Nos így aztán jött velünk a lány (maradjunk ennél)is, akinek volt azért szimpatikus vonása, az, hogy rendelkezett kemény magyar forinttal, valamit mindig tartott magánál egy kis dobozkában, egy hétre való „piroskát” Ez az apró fehér bogyó segített átlendülni az egyik éhes napból a másikba, és félelmetes hatékonysággal. Így aztán rövid, tíz, talán húsz másodperces erős töprengést követően a demokratikus szabályokat követve mindenki egyértelműen jelezte: nem bánja a társaságát a lánynak, elindultunk.

            Meglepőn gyorsan haladtunk, ahhoz képest, hogy szerdán kora délután indultunk, csütörtök kora esetére már az út felét letudtuk. Kecskeméten jártunk. Örömünk azonban korainak bizonyult. Itt ugyanis leragadtunk. E sajnálatos tény kedvünket nem szegte. Magunkhoz édesgettünk néhány szem „tudatmódosító piroskát” és városnéző sétára indultunk. Mikor már könyékig lejártuk a lábunkat, úgy döntöttünk ideje valahol álomra hajtani a fejünket. Találtunk egy remeknek tűnő helyet, ahol nagy üggyel-bajjal felállítottuk a sátrat. Ahogy illik a csizmák és cipők a sátor bejárata előtt várták a reggelt, hisz azok nélkül is elég oroszlánszag, és rothadó záptojás illat lengedezett a ponyva alatt. A sors úgy rendelkezett, hogy ezen az éjjelen, kényszerű, de hasznos útitársunk az én hálózsákomban, velem tölti az éjszakát. Persze csak plátói alapon, függetlenül attól hogy szorosan átölelve tartott, és lihegésétől bepárásodott a fülem.

            Az égen még világított néhány csillag, és az énekes madarak is próbálgatták torkukat, amikor otromba módon, hangos szóval, vakító zseblámpák fényével ébresztettek legszebb álmunkból a szervek. A sátorból kikászálódva, gatyában, a lábról félig lecsúszott zokniban, átizzadt pólóban, csapzott hajjal és totál záraz szájjal ácsorogtunk a harmatos fűben, miközben az igazolványaink alapján azonosítottak minket, és ellenőrizték a körözési értesítőt is. Ettől nem tartottunk.

            A derengő fényben láthatóvá vált alkalmi táborhelyünk környezete. Mögöttünk egy hatalmas fallikus obeliszk nyújtózkodott a magasba, a tetején öt ágú csillag vöröslött, mintha erőlködne, vagy szégyellné magát helyettünk is.  Összenéztünk. Nem értettük hogyan került ez ide, mert arra mindenki megesküdött a járőrnek, hogy este biztosan nem itt volt, mert akkora bazi nagy, hogy a szemünket kiböki, ezért aztán tisztára hülyének nézett a zsaru. A tiszta gondolkodásban rémesen zavart a szerv folyamatos, és egyre sürgetőbb követelőzése a válasz iránt, a feltett kérdésre: Mit keresünk itt?

         Vastag, szőrős mutató ujjával a mellemet bökdösve engem kérdezett, mert a szűrt hajnali napsütésben úgy tűnt számára, én vagyok a legértelmesebb, amiben hatalmasat tévedett, mert én voltam a leghülyébb, de szerencsés adottságomnak köszönhetően, ez nem látszott az arcomon.  A helyzet kezdett kínossá válni. Ébredezett a város, és a gyalog, kerékpárral, autóval valamerre igyekvő emberek rém kíváncsian megálltak a majdnem pucér társaságot megszemlélni. Mi sem nyújtottunk épületes látványt, de ezt a lány sokszorosan felülmúlta, akin mi is csodálkoztunk, mert bár már mindenki aludt vele korábban egy hálózsákban, de az esték jótékonyon sötétje elrejtette a látványt. Bután álltunk egy kérdésre választ várva: hogy van az, hogy a combja nem szúrja a seggét? Láthatólag ez a kérdés a korosodó őrmesterben is felmerült, s mint ahogyan mi, ő sem talált rá elfogadható magyarázatot.

            Eközben a lány hanyagul benyúlt a rózsaszínes bugyijába, és érzésünk szerint egy kicsit tovább vakarózott a kelleténél. Ez a látvány valósággal sokkolta a jó érzésű egérszürke ruhás hivatalos személyeket. Pillájukat egy pillanatra lehunyták, majd a vezetőjük, halk, de határozott hangon utasította, öltözzön fel. A megszólított visszabújt a sátorba, majd kisvártatva előbukkant, immáron ruhában, kezében egy palackkal, amelyben a vizünk volt. Megdöbbenve láttuk, hogy a nadrágja zsebéből elővarázsolja a kis pléh szelencéjét, s nyugodtan kinyitja. Felém fordult, és nekem, mint kiválasztottnak, hiszen én osztottam meg vele intim szférámat, a markomba nyomott két szemet a tudatmódosítóból. Egy természetes mozdulattal bekaptam a pirulákat, ittam rá egy nagy korty vizet, közben a társaimra néztem, akik szelíd nyugalommal nézték a műveletet, mint olyat, ami minden reggel megszokott látvány számukra. Amiből a járőrnek, az jött le, hogy a rémség mellettem, sokkal inkább hozzám, mint a trió másik feléhez tartozik. Láttam, a zord arcon megenyhülnek a vonások, már-már a sajnálat kifejezését öltve. Talán a gyógyszer hatása, vagy, mert minden mindegy hangulatban voltam egy merész mozdulattal átöleltem a lány vállát, és büszkén álltam ott, fejem körül a napfény glóriájával, alsónadrágban, zokniban. Az őrmester megköszörülte a torkát együtt-érzően rám tekintett, úgy kérdezte:

            –           Antibébi, ugye?