Irodalom

Megint egy novella ugyanattól 1979-ből

Renais Sance

 

Egy valóra vált álom csodája

 

Mindig furcsán néztem azokra, akik valamilyen Deja vu-ról beszéltek. Ők, általában a tőlem idősebb korosztályhoz tartoznak. Először arra gondoltam az életkorom a ludas ebben az értetlenségben. Én pusztán 17 vagyok. Nem álmodozom, mert nem kell, az élet, és annak minden, vagy majdnem minden öröme folyamatos jelen számomra. Azt hittem oktalan fejjel, ez az utánérzés kizárólag azoknak adatik meg, kik már megtapasztaltak egy s mást, de inkább a rossz oldalról, mint a jóról, ezért kényszerítik, nyomorgatják elméjüket sóvárogva, e kétes emlékezés irányába. Mert, ha a Deja vu, egy álom végeredményének, a metafizikától elszakadt megélése, akkor én ezt éltem át, de ha csak az érzékszerveink, vagy az agyunk pillanatnyi üzemzavarának a folyománya, akkor én csak álmodtam, de láttam a jövendőt, illetve annak egy darabkáját és ha tegyük fel, el is fogadom, akkor fel kell adnom egy álláspontomat, mégpedig azt, hogy nem hiszek sem Cassandra legendájában, mint ahogyan elutasítom Nostradamus-t is. Úgy döntöttem, távol tartom magam a probléma megfogalmazásától, mint ahogyan attól is, hogy a nyitjára jöjjek. Majd valaki, vagy valakik, tőlem okosabbak megfejtik a talányt, én most csak arra szorítkozom, hogy dokumentálom a velem történteket…

Ahogy beköszöntött hideg esőkkel, széllel a november, furcsa események kezdtek történni körülöttem, bennem. Mint mindenki, én is szoktam volt álmodni, de az ébredést követően úgy felejtem el mindig, ahogy van. Habár vannak néhányan, akik határozottan állítják, ha az ébredést követően nem nézek ki az ablakon, akkor emlékezni fogok, ellenkező esetben felejtek. Nem tudok nem kibámulni az ablakon az ébredést követően,, mert az ágyam pont szemben van. Meg egyébként is azt gondoltam, hogy a felnőttek különös örömüket lelik abban, ha marhaságokkal traktálják a kölykök fejét, mintha a saját félelmeiket akarnák átplántálni, mintegy megszabadulván tőlük, hogy a nebuló vigye csak tovább. Gondoljunk csak a krampuszra, ördögre, szellemekre és egyéb transzcendes lényekre, melyekkel kora ifjúságunktól tömték a fejünket. Nekem erről nincs véleményem. Eleddig és ezt követően is azt gondolom, úgy van rendjén, ha az álmot elfelejtjük az ébredést követően. Ezért tartottam roppant furcsának a történéseket.

 Éppen csak benne jártunk a november elejében, amikor felfigyeltem egy különös dologra; ébredve reggel nem felejtettem az álmom el. Nem volt olyan különös, amit álmomban láttam, hacsak az nem, hogy egy lány sejtelmes alakja bontakozott ki a földöntúli ködből, ami beburkolta. Kíváncsian szemléltem az elém táruló jelenséget, ám végkifejlett nem lett, sem az alakját, sem arcának vonásait ki nem vehettem a tejfölszerű párában. Vállam-megvontam, nem tartottam oly fontosnak, hogy hosszabban is elmélyedjek a probléma vizsgálatában. Fel sem merült csöpp agyamban – ugyan miért is kellett volna -, hogy ennek folytatása lesz. Mert lett, nem is akármilyen. Az álmomat követő nappalom fárasztóra, frusztrálóra sikerült. Este úgy estem be az ágyba, mint akit egy doronggal iszonyú módon fejbe vertek, mielőtt szemem végleg, és teljeséggel elnehezült, még felvillant egy pillanatra az előző éjjeli álom-kalandom.

Szerencsés alkatomnak köszönhetően, még, ha keveset is szundiztam, kipihenten ébredtem, ám most nem, és ennek pontosan tudtam az okát. De ez a tudás inkább rémített, mint megnyugtatott. A lány fehér ködbe öltözve a talpáig, meglátogatott, és minden ott folytatódott, ahol előző éjjel abbamaradt, mintha közben nem telt volna el semennyi idő. Aggodalmas tekintettel vizsgálgattam a tükörképem a födőszobai tükörben, felfedezem-e árulkodó jeleit a fiatalkori debilitásnak, vagy olyan normális a fizimiskám, mint máskor. Olyan volt. Ködös Vénuszom ezen éjjelen közelebb merészkedett, és valamit veszített is vastagságából az őt öltöztető gomolyag, de ahhoz, hogy ne lássam ki játssza velem ez a játékot, még mindig elég masszívnak bizonyult. Ám most annyit mégis sikerült meglátnom – mert gondolom a szándéka is ez volt –, hogy a kezével előbb magára, majd rám mutat. Mi a fene, gondoltam magamban, az akarja, hogy cseréljünk ruhát, vagy testet, vagy helyet. Végig néztem ruházatomon; a pólóm nyugodtan használhatná mintás, pamut miniszoknyának, a nadrágom valószínűleg szorítani egy picit hónaljban. Én viszont elég érdekesen festenék fehér pára gomolyagban. Ezt nem akarhatja. Megráztam a fejem, nem tagadólag, nehogy megbántsam a Tüneményt, csak, mint magamban lezártam egy vitát, tehát nem a ruháim kellenek. A test? Az ő testét nem láttam, azonban az én fejem az ő testén és fordítva, egészen különleges formát öltene, mint középkori katedrálisok vízköpői. Ezt is elvettem. Tehát, akkor helyet szeretne cserélni. Rendben, ebben már inkább benne voltam, feltéve, ha megírja helyettem a matek dolgozatot. Azonban, ahogy reá néztem, szemében bosszúságot véltem látni, lábával dobbantott keményen, ennek következtében pára pöfetegek emelkedtek magasba, s még egyszer, de most nem bájosan, hanem türelmetlenül mutatott magára és rám, majd a homlokához illesztette a kezét, mutatva mit kell tennem, és elfüstölgött. Hát, mit mondjak, kezdett elegem lenni őnagyságából, mert nem elég neki nyugodalmas álmom megzavarása, a tetejébe még azt kéri, véletlenül se aludjak, hanem gondolkodjam. És ezen elgondolkodtam. A szeme igézően szép… kezdtem magamban felsorolni, rendszerezni a látomás pozitív tulajdonságait. Minden igyekezetem ellenére, – de mentségemre felhozva – gondolkodás közben aludtam el. Talán a tudat alattiban az is benne volt, hogy másnap újra bekúszik az agyamba, és folytatjuk az érdekes játékot.

November nyolcadika volt, és immáron hatodik napja játszottuk a bújócskát Vénuszommal. Azt gondoltam igen kellemes volna a végére jutni, a szem és a dobbant talpacska mérhetetlen kellemes benyomást tettek rám. És, ami a legfontosabb megértettem – ébren – amit jelezett. Azt jelezte, mi ketten, ő meg én egy pár leszünk. Megértettem, és ami eddig soha nem fordul elő tovább is gondoltam. Nem állítottam fel sok alternatívát merészen, csak kettőt, az első; vagy én halok meg, és akkor a mennyek kapujában a helyes tündérke vár reám. Nem rossz, de semmi értelme. A második az a bizonyos Deja vu. Ő egy olyan lány, aki itt a földi életemben, vár rám, és az égiek döntése, nehogy elkerüljük egymást, már előre megmutatták, kit keressek, kit várjak. Ez, azért jobban tetszett, mint elgondolás. Habár, amíg tejfehér ködben flangál, bizony nehéz lesz, majd ráismerem, nem vehetem le a lányok lábáról a cipőt télvíz idején, hogy megtekintsem a talpukat. A jelenés a szokott időben megérkezett, vidámabban, mint azt vártam, és ennek szívből örültem. A hír, hogy felfedeztem az igazságot gyorsan a tudomására jutott. Az eddigi hosszú, előjátéknak is beillő közeledés helyett, most gyors, határozott lebegéssel érkezett, megtorpant előttem, megrázta magát és a maradék fehér köd, ami eddig beborította, felszívódott nyomtalanul. Ettől persze nem állt előttem mezítelen, mert fehér ruhát viselt, s bármennyire is tekintgettem a háta mögé, szárnyakat nem láttam. Láttam viszont az arcot, aminél szebbet nem láttam soha, sem abban az évben, sem pedig korábban, és a vékony ruhácska alatt felsejlett tökéletes testének vonala. Mosolya, nyílt, őszinte, barátságos. Hihetetlennek tűnt, hogy ez a tündér, aki előttem áll, engem, pont engem vár. Kecses, gyengéd mozdulattal végig simított arcomon, és nekem ekkor már végem volt. Huncut félmosolyt dobott felém, és szó nélkül távozott. Így reggel szomorúan ébredtem.

Semmi különös dolgom nem lévén, csak, hogy az unalmam elűzzem egy rövid időre, benéztem egy klubba. Jártam körbe-körbe, közömbösen szemlélődtem. Senkit nem kerestem, mint ahogy engem sem keresett senki. Sokan voltak, és sokukat nem ismertem. Egy rövid ideig időztem a táncolók között, majd nem tudom miért kisétáltam az előtérbe. Itt földbe gyökerezett a lábam, tündérke állt előttem teljes valójában, aki álmomban megmutatta magát. És nekem abban a pillanatban végem lett, amint belenéztem a szemébe, biztos voltam, hogy ez a szempár örökéletemre fogva tart, hozzon bármit is a jövő, és fölöttünk megdördült az ég, szóltak a harsonák, ünnepeltek a menny és a pokol lakói egyaránt … 1979. November 9-ét írtunk ekkor.

Ő lett évekkel később a feleségem …  Hát ennyit az álmokról…

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!